7.

Igaznak látszik, hogy a galaxis minden értelmes faja többé-kevésbé hasonló módon gondolkodik. Azaz, mindenki cselekedhet bolond módjára, ha lehetőség nyílik rá, és elszabadul a pokol, ha egy népesség lehetetlent kíván, amit senki sem képes teljesíteni. A közvélemény azonnal a Paradicsomot várta, amikor ezt még hónapok alatt sem lehet megteremteni - ha egyáltalán meg lehetne valaha is. Így kezdődtek a bajok.

 A munkanélküliség harminc százalék fölé emelkedett. A segélyen élő emberek száma több mint a duplájára nőtt. A tömegek tüntettek és lázongtak az utcákon. Nem munkát követeltek, mert az hamarosan amúgy sem lesz fontos. Azért lázongtak, hogy gyorsabban teremtsék meg azt a tökéletes állapotot, amelynek a grekek lerakták az alapjait.

 Itt-ott még mindig folyik némi vita. A téma néhány szakértője úgy véli, hogy a grekek beleláttak az emberi lélekbe, és ezt a tudásukat fölhasználták a haditervükhöz. Más tudósok szerint hasonló körülmények között bármely értelmes faj ugyanolyan bolond lett volna, mint mi. Ez utóbbi vélekedés valószínűnek látszik.

 Néhány üzem bezárt, hogy átszerszámozzák a grekek által szervezett jövőbeli társadalom szolgálatában. Azután nehezen tudtak embereket találni, akik hajlandóak voltak dolgozni az átszerszámozott gyárakban. A legtöbben úgy határoztak, hogy munkanélküli-segélyen várják ki, amíg a gyárak hajlandóak egyheti bért fizetni egynapi munkáért, és más javadalmazásokat is felajánlanak, így a legtöbb üzemet nem szerszámozták át.

 Bizonyosnak látszott, hogy néhány foglalkozás és ipar eltűnik. A benzinkutak a tönk szélére kerültek, mivel az autók energiameghajtással fognak közlekedni. Már sok ilyen autó volt. Az egész olajipar átalakult. A szénbányászat abbamaradt. Az építőipar leállt, mert az új anyagok, amelyekből a jövendő épületeit fogják felhúzni, végtelenül könnyűek és olcsóbbak. Az emberek várták az új anyagokat. Az általunk ismert szöveteket össze sem lehetett hasonlítani azokkal, amelyeknek gyártását a grekek megmutatták, ezért az egész textilipar összeomlott. A lógás hihetetlen méreteket öltött. Eljött az idő, amikor a lakosság hatvan százaléka vagy munka nélkül volt, vagy otthon várakozott olyan munkafeltételekre, amelyek nemsokára kialakulnak.

 Bizonyos, hogy élelmiszerekre továbbra is szükség volt, de senki sem akart visszatérni a hagyományos termeléshez és elosztáshoz. Az élelmiszeripar munkásai úgy érezték, nekik hetente csak egy napot kellene dolgozniuk, mint ahogy ezt a többi iparág munkásai is elvárták, és máris magas színvonalon kellene élniük. Az élelmiszer-termelés és -elosztás a munkaerő hiánya miatt kezdett akadozni.

 Azután az emberek, akik vígan várakoztak, nagyobb segélyt követeltek, hogy az időközben fenyegető éhínséget kivédhessék. Olyan temérdeken voltak, hogy megkapták. A kormány gigantikus élelmiszer-tartalékraktárai kezdtek kiürülni, mivel nagyban és ingyen osztogatták a fogyasztóknak. A munkanélküli-segélybiztosítás alapjai megcsappantak. Növekedett az elégedetlenség, mivel az átlagemberek nem juthattak hozzá a grekek által ajándékozott javakhoz. A közvélemény valami piszkos simlit orrontott mögötte.

 Akkor kezdődtek a komoly zavargások, amikor egy kormányrendelet megvonta az élelmet azoktól a családoktól, amelyeknek egyetlen tagja sem volt hajlandó munkába állni. A régebben könnyen kezelhető állampolgárok ezt végtelenül dühítőnek találták. Sértődötten követelték, hogy a kormányok valósítsák meg a grekek ígérte lehetőségeket, és elengedték a fülük mellett azt az érvelést, hogy mindehhez dolgoznia is kellene egy kicsit valakinek.

 A kormányok tevékenysége arra zsugorodott, hogy próbálták megvalósítani a lakosság által követelt lehetetlenségeket. Az Egyesült Államok kormányát két évszázaddal korábban azért hozták létre, hogy megvédje a polgárokat a korábbi kormányzatok ésszerűtlen követeléseitől. Most kénytelen volt eljátszani, hogy mindent megtesz polgárai lehetetlen igényeinek teljesítésére. Igazi feladatának - hogy tőle telhető módon elhárítsa a katasztrófákat az állampolgárok feje felől - csak titokban tehetett eleget. Valósággal a föld alá kellett vonulnia, hogy elláthassa azt, amire létrehozták.

 Ilyen körülmények között nyilvánvalóan nem lehetett beszámolni a szemétgödörben talált dolgokról, mert az emberiség részeg volt; álmoktól részeg, amelyeket szükség esetén lázadással is hajlandó volt megvédeni. Ha pedig belátták volna az igazságot, tömeges pánik lett volna az eredmény, százszor rosszabb, mint amilyet a grek űrhajó első megjelenése okozott.

Hackett viszont foglalkozhatott a sebesült aldariaitól kapott szerkezettel. Nem éppen ezt a lehetőséget képzelte el magának. Tizenkét órával az űrhajó indulása után látta, amint az igen feldúlt nagykövet elhagyja a felszállóhelyet. Meg kellett győznie feletteseit arról, hogy ha megkísérlik eladni a világ többi részét, akkor magukat is el fogják adni. Ha sikerül ezt elhitetnie, akkor fordulat következik be a politikában. Visszatér az a körültekintő együttműködés, amely oly kívánatos lenne. Bár országa színlelheti is éppen a változást. De akár így, akár úgy, lehet, hogy még mindig politikai szükségszerűségnek fogják gondolni két embernek a meggyilkolását, arra az esetre, ha a grekek visszajönnének. - Nincs rá mód, hogy megtudjuk - mondta Hackettnek az ügyeletes FBI-ügynök -, olyan biztonságban van-e, mint anyja ölelő karjaiban, vagy pedig szörnyű galiba van kilátásban. De jobb lenne, ha nem menne haza. Elzárhatjuk, ha kívánja, ilyen módon gondoskodva a biztonságáról. Mi a véleménye?

 - Nem hinném, hogy kedvem találnám benne - hárította el az ajánlatot Hackett. - És dr. Thale-re is gondolni kell. Ha én veszélyben vagyok, akkor ő is.

- Azt sem hiszem, hogy a Rogers Egyetem jó hely lenne - jegyezte meg az ügynök. - Küldhetünk oda valakit, hogy ügyeljen a biztonságára, de...

- Onnan ki vagyok rúgva - válaszolta Hackett szárazon -, mivel képtelennek bizonyultam arra, hogy megértsem azt az elméleti fizikát, amit a grekek oktatnak emberi tanítványaiknak. Túl sokat kellene magyarázkodni a fakultáson, és nem hiszem, hogy lenne hozzá kedvem.

 - Ha beleegyezne - folytatta a témát az ügynök -, akkor a legjobb hely az lenne, amire senki sem gondol. Valahol, ahol még sohasem járt, és ahol minden szimatoló idegen olyan feltűnő lenne, mint egy tehén rékliben. Rendes körülmények között ez lenne a legutolsó hely, ahova bárkit küldenénk, de ha egy embert el akarunk rejteni, akkor rendszerint börtönbe zárjuk.

Hackett vállat vont.

- Megkérdezhetem dr. Thale-t? Végül is, ha a grekek meg akarnak ölni, akkor őrá is fenekednek.

És ha a nagykövet kormánya őket akarja segíteni, akkor mindkettőnket keresni fognak.

 Elment, hogy megbeszélje Lucyvel, aztán vele együtt ismét megkereste az ügynököt. A lány tétovának tűnt, de nem volt letörve.

- Ismer egy helyet - kezdte Hackett. - Egy kisvárost, alig nagyobb, mint egy falu. Egyszer járt ott, amikor gyerek volt. Azóta nem. Él ott egy rokona.

Lucy közbeszólt.

- Jóval idősebb nálam. Egyetlen büszkesége az, hogy egy évig ugyanabba az iskolába járt, mint az Egyesült Államok jelenlegi elnöke. Mindig ezen a néven emlegeti.

- Adja meg nekem a hölgy meg a hely nevét, és én utánanézek - válaszolta azonnal az ügynök. - Csak egy perc.

 Több volt az egy percnél. Csaknem egy órába telt, de az ügynök elégedett képpel jött vissza.

 - Van egy emberünk, aki ott született - mondta. Ő ismeri a rokonát. Vénlány, ugye? - Mikor Lucy bólintott, így folytatta: - Minden rendben van. Nem kell ellenőrizni a megbízhatóságát. Az elnök fel fogja hívni. Valaki odamegy, hogy magukon tartsa a szemét, és majd érintkezésbe lép magukkal. Elintézi a pénzügyeket, megszerez mindent, amire szükségük lehet és így tovább. Kapcsolatban maradunk, így telefonüzenetet hagyhat, ha valamit kigondol.

 - Ki kell gondolnom? És mit? - kérdezte Hackett némileg szárazon.

 - Honnan tudnám? - felelte nyájasan az ügynök. - Mondta valaki, hogy legyen gondja a szemétgödörre? Nagyon kemény ügy ez. Mit gondol, mennyi idő telik el, amíg visszajönnek? Nem tíz év, ahogy mondták!

 - Neeem - felelte Hackett. - Megközelítőleg sem. Addigra kihevernénk első látogatásukat. Valamilyen ésszerű rendet alakíthatnánk ki.

Az ügynök a fejét rázta.

 - Ez baj! Egy csomó embert fel kell biztatnunk, hogy gondolkozzon. Olyanokat, mint maga. Munkára kell bírnunk a kutatócsoportokat. Azok nagyon jók. Hallhatott róluk.

- Jók arra, hogy kisüssenek valami közhelyet - felelte Hackett. - De nem hogy saját ötleteik legyenek. Ezek valójában kutatóbizottságok. És valaki egyszer azt mondta, hogy a teve olyan ló, amelyet egy bizottság tervezett meg.

Az ügynök elvigyorodott.

- Ez jó! Adok egy autót, és valaki magukkal megy. Azt a verdát, amelyet most használtak, vissza kell adnunk a tulajdonosának, még a benzintartályt is feltöltjük. El kell indulniuk, ha reggel kilencre oda akarnak érni. - Szünetet tartott. – Szeretnék valamit mondani.

- Tessék - biztatta Hackett.

 - Nem akarok ködösítem - mondta az ügynök.

- Nézze, mi elég jók vagyunk a magunk műfajában, de ez más. Mindent el fogunk követni, ami tőlünk telik, de az igazán fontos dolgokat mások fogják megtenni. Talán maga. Mondanám, hogy ez most a legfontosabb.

- Én is azt mondanám - jegyezte meg Hackett szárazon.

- Ha maga és a többiek éppen olyan jól végzik a dolgukat, mint mi a mienket, akkor talán jutunk valamire. Van rá esély.

 Hackett semmiféle esélyt sem látott. A kocsiban, amely nemsokára veszett sebességgel fúrta magát keresztül az éjszakán, a dolgok nem festettek fényesebben, mint néhány órával azelőtt. Ha belegondoltunk, mi, emberek, nagyon kevés információval rendelkeztünk a grekekről. Azt mondták, hogy a Nurmi-csillaghalmaz számtalan lakott bolygójának egyikén élnek.

Hogy számos különböző faj lakik ott a különböző bolygókon. Hogy az aldariaiak ezen fajok egyikéhez tartoznak. Hogy fejlett csillagközi kereskedelmi rendszer létezik, amelyet az övékéhez hasonló, kisebb-nagyobb hajók tartanak fönn. Nem volt csillagközi birodalom vagy valami ennek megfelelő szervezet.

A grekek egy aldariai osztályt tanítanak az űrhajózás és a csillagközi kereskedelem tudományára. Nagyjából negyven diák, rajtuk kívül pedig tucatnyi grek tiszt és oktató tartózkodik a hajó fedélzetén.

 Ez volt minden, amit elmondtak nekünk. A legtöbb szemenszedett hazugság. Tucatnál több grek és negyven-ötvennél messze több volt aldariai volt a hajón. Az aldariaiak között pedig nők és gyermekek is voltak. Úgy bántak velük, mint az állatokkal vagy inkább mint a rabszolgákkal. Volt olyan kor, amikor az emberi rabszolgákat uraik tetszésük szerint megcsonkíthatták, és senkinek sem volt ellene kifogása, ha a halott rabszolgát elhullott baromként dobták ki. Mindent egybevetve a rabszolgatartók nem finom ézékenységükről vagy önzetlenségükről híresek. Nem valószínű, hogy a grekek hat földi hónapon át oktassák az embereket - többnyire tudatos halandzsákra - kizárólag azért, hogy utána elmenjenek és elégedetten elmélkedjenek mindama jótéteményen, amellyel az emberiséget elhalmozták.

 Ők többet tudtak nálunk. Voltak űrhajóik, nagyobbak, mint amekkora építményt az ember el tud képzelni. A fénysebességnél gyorsabban utaztak. Ha azt mondták, hogy tíz év múlva itt lesznek, akkor valószínű, hogy hamarabb jönnek. Nem akarják, hogy az emberiség megfelelően újjászervezze magát, és fel tudja használni az idegenektől kapott új tudását. A grekek úgy tervezték, hogy akkor jönnek vissza, amikor a termelés és az elosztás régi rendszere összeomlik, de a gyakorlatias új rend még nem lép működésbe. Akkor jönnek vissza, amikor a legnagyobb szükség van rájuk.

 Hackett megmerevedett. Agya egyik része azt a gondolatot ízlelgette, amely épp most futott át rajta. Egy másik pedig vadul kiáltotta: „Ez ám az éca, mi? Nohát, még mindig jobb, mint azt találgatni, nem ragadtatták-e túl messzire magukat!"

 Mérgelődött, hogy tudatos következtetések nélkül jutott el ehhez az eredményhez. Mégis hitt benne. A grekek elmentek, nem hagyva, hogy az emberi faj hasznát vegye tanításaiknak, csupán annyit engednek, hogy az emberiség darabokra zúzza saját civilizációját, csak azért, mert mutattak neki mást, amely esetleg kívánatosabb. Gondosan és gyakorlottan előkészítették a létező kultúrák biztos pusztulását, és nem hagynak esélyt az új kifejlesztésére.

 Egy idő - és nem sok idő - múlva az embereknek, akik éhezni fognak, mert az idegenek ígéreteiért eldobták azt, amijük volt, arra lesz szükségük, hogy a grekek megszervezzék és irányítsák őket. Hisztérikusan fogják követelni, hogy jöjjenek vissza, és halmozzák el őket mindazokkal a jótéteményekkel, amelyeket csak ők tudnak adni, és amelyek nélkül most már nem élhet az ember.

 Nem kell leigázniuk a Földet. Csak várniuk kell, és az ember leigázza magát, a grekek rabszolgája lesz, mert másképpen elpusztul.

 Hackett lehetett az első, aki ezt belátta. A grekek alig tizennyolc órája távoztak el. Őelőtte nem érezte talán senki azt a bénító kétségbeesést, amelyet ez a felismerés hozott magával. Bárcsak mások is rádöbbennének!

 A legtöbben persze sohasem látnák be. Semmi sem bírhatná rá őket. Akkor sem hinnék el, ha bebizonyítanák nekik. Mutass rá, nem lennének hajlandóak odanézni.

 Néhány pillanatig Hackett megértette, hogyan foglalkozhatnak emberek az öngyilkosság gondolatával. Fekete kétségbeesés töltötte el. A létezés alapvető jóságába vetett hitét veszítette el. Mert ez rossz volt. Elviselhetetlenül ördögien gonosz!

 Lucy mocorgott mellette. A kocsi, amelyben ültek, sebesen robogott az úton. Fényszórói csóvájában, jobbról és balról, sövények, erdők, nyílt mezők rohantak feléjük és villantak el. Az autó dorombolt. Az általa keltett szél dudorászott a félig nyitva hagyott ablakokban.

- Jim? - szólalt meg tétován Lucy.

Alig jött ki hang a férfi torkán.

- Mi az? - kérdezte rekedten.

- Van egy ötletem - mondta Lucy. - Itt maradt néhány aldariai. Tudod, az önkéntesek, akikről azt állították, hogy segítenek nekünk alkalmazni a grekek minden tanítását, és Paradicsommá változtatják a földet.

Hacket mormogott valamit.

- Ők ismerik a grek tudományt - válogatta meg óvatosan a szavakat Lucy. - Az igazit, amelyik tényleg működik. Ők a technikusok. A grekek nem dolgoznak. Az aldariaiak igen. A grekek uralkodók. Úgy is mondhatod, politikusok, akik tudják, hogyan kell az aldariaiakhoz hasonló más fajokon uralkodni és rabszolgákká tenni őket. Nem a Föld az első bolygó, amelyen alkalmazzák ezt a rendszert. Arra akarok kilyukadni, hogy a grekek ugyanúgy ismerhetik az uralkodás minden csínját-bínját, mint ahogy a rómaiak ismerték. De ezenkívül aztán nem is nagyon értenek máshoz. A rómaiaknál görög rabszolgák voltak a tanítók és festők és szobrászok. Más rabszolgáik foglalkoztak az iparral, a mezőgazdasággal és a kereskedelemmel.

Ők az uralkodásra specializálódtak! De túlságosan szűk területre korlátozták tevékenységüket, ami gyengítette később a helyzetüket. Talán - de ez csak egy lehetőség - a grekeknek is ugyanez lesz a sorsuk.

Hackett feszült figyelemmel hallgatta. - Folytasd! - Ez minden - mondta Lucy boldogtalanul. - Nem tudom folytatni. De úgy látszik, mintha lenne valami értelme a dolgoknak. Például az aldariai a kórházban. Valamit titkolt a grekek elől. Lehet - lehet, hogy más aldariaiak tudták, és kétségbeesetten igyekeztek azt a szerkezetet eltüntetni, nehogy uraik fölfedezzék. És elkapták és megkínozták őket, hogy megmondják, mit csináltak vele... Érted?

- Igen. Lehetséges - mondta Hackett rekedten.

- A gödörben levő aldariaiak között nők is voltak, Jim. Megölték őket. És egy gyermek is. Megölték! És szándékosan süketítették meg őket! A grekek és az aldariaiak ellentétben lehetnek egymással.

Azt akarom mondani, hogy nem egy homogén idegen kolóniával állunk szemben, amely uralkodni akar a Földön és az egész emberiségen. Vannak a grekek, akik ezt akarják tenni, és az aldariaiak, akik tudják, mi teszi a grekeket hatalmassá, és ha mernék, akkor gyűlölnék őket... Ez változtathat a dolgok állásán.

 Hackett keményen törte a fejét. Néhány percen belül másodszor fordult elő, hogy agya egyik szelete kigondolt valamit, egy másik szelet pedig a gondolat jelentőségével foglalkozott. Ez a második különös meglepetést érzett. Talán Hackett volt az első, aki világosan látta a Föld helyzetét, és megismerte a totális kétségbeesést. Lucy azonban, aki nő volt, még korábban megsejtette a dolgot, csakhogy nem esett kétségbe, mert lelt valamit, ami reményt nyújtott. Nem volt sok remény. Okot sem adott rá, hogy a kétségbeesés elmúljon. De ajándékozott valamit, ami az ellenállást jelentette a végzettel szemben, és megcsillantotta a változtatás lehetőségét.

Mélyet lélegzett.

- Ez - mondta komoran - a legapróbb morzsája a reménynek, amely embernek valaha megadatott, de legalább valami. És lehet még minden is! - Azután keserű gúnnyal folytatta: - Lucy, ha ez a dolog azzal végződik, hogy mindenki meghal, akkor meg foglak kérni, hogy légy a feleségem. Nem a pénzedért, hanem az agyadért.

Lucy nem mosolygott. Hátradőlt az ülésen.

- Gondolkodj rajta, mit kezdhetsz ezzel - mondta. - Boldog vagyok, hogy nem mondtam bolondságot.

Az autó egyre robogott az éjszakában.

 Hajnalban keresztülmentek egy kisvároson. Később találtak egy út menti bodegát megálltak, hogy egyenek valamit. Érdekes módon az idegenek okozta zűrzavar és felfordulás országszerte csak a nagyvállalatokat érintette, amelyek teljesen szétestek. A kisvállalkozások - éttermek, szervizek, vidéki szatócsboltok, kis autójavítók, ilyesmi - tulajdonosai nem váltak munkanélküliekké. Ők megvédtek üzleteiket. Tovább dolgoztak, még akkor is, ha munkátlanságot ígért a közeli, noha határozatlan jövő. Reggel nyolckor találtak egy tízezer lakosú kisvárost, amelyben két bolt is nyitva volt. Hackett javaslatára az FBI autója megállt egy női konfekcióüzletnél, és Lucy vett magának néhány holmit, mivel bőröndje megsemmisült a robbanáskor. Az ügynök készpénzzel kifizette a számláját. Hackett talált egy helyet, ahol vehetett magának ingeket meg egyéb ruhákat. Azután továbbmentek.

 Csaknem pontosan kilenc órakor az autó bekanyarodott egy Traylor nevű igen apró városkába, amelynek legföljebb ötszáz lakója lehetett. Egy állami főútvonal köré épült. Lucy elmerülvén bámult ki a kocsi ablakán.

- Erre emlékszem - mondta, mikor elhaladtak egy vörös téglás iskolaépület mellett. - És ez itt a városháza. Azok az üzletek újak, de ez itt a szatócsbolt. Itt vettem magamnak a szörpöt, amikor tizenkét éves voltam. A néni háza a sarkon túl van. Forduljon itt jobbra.

 Az autó lefékezett egy kicsi, jelentéktelen házikó előtt, amely bokrokkal-virágokkal teli kertben állt.

 A néni sokkal idősebb volt Lucynél. Méltóságteljesen üdvözölte fiatal húgát.

 - Az Egyesült Államok elnöke felhívott elmúlt éjjel - mondta némi fennköltséggel. - Nagyon kellemesen elbeszélgettünk. Van egy szobám a számodra, Lucy, de Mr. Hackett gondot jelent. Olyan sok ember jött el meglátogatni a rokonait - a dolgok, azt mondják, félelmetesen alakulnak a városokban -, hogy nem találtam senkit, akinek lenne üres szobája, így hát kialakítottam neki egy kis zugot a fáskamrában. Nem engedhetem meg, hogy a házban lakjon, hiszen mindketten hajadonok vagyunk!

 - Nem fogok alkalmatlankodni - válaszolta Hackett. - És lehet, hogy nem maradok sokáig.

 - Ha az Egyesült Államok elnöke kér szívességet egy öreg barátjától - mondta szilárdan Lucy rokona -, az nem lehet kényelmetlenség. Igaz is, édes Lucy! Kérésének megfelelően úgy kell tennünk, mintha idelátogatásotokban nem lenne semmi különös. Tehát nem mesélhetem el senkinek, hogy fölhívott. Még azt sem, hogy ő is emlékezett azokra az időkre, mikor én fölálltam szavalni, egy pajkos lurkó pedig kinyitotta az uzsonnástáskámat, és én két szelet málnalekváros kenyérbe ültem vissza!

 Miss Constance Thale, a vénkisasszony egyike volt azoknak az embereknek, akik épelméjűen, becsületesen viselkedtek a grekek ittléte idején. Az igaz, hogy senkinek nem volt az alkalmazottja, így érzelmileg nem érintette a munkanélküliség kérdése. Nem voltak intellektuális allűrjei, így nem érezte szükségét annak, hogy lángoló imádattal boruljon le a grekek előtt. A maga dolgával törődött. De az Egyesült Államok elnökének kérésére teljes szívvel együttműködött országának kormányával.

 Az olyan emberek, mint Lucy rokona, aranyat érnek. Mi pedig, akik bolondot csináltunk magunkból, megemeljük előttük a kalapunkat. Nem kell restelkednünk miatta, mert ők ügyet sem vetnek a hódolatunkra, vagy pedig nem tudják, minek köszönhetik. Ők egyszerűen csak úgy viselkedtek, mint szoktak.

Mi viszont úgy csináltunk, mint az idióták!